A népszerű videójátékok nem ellenségei a tanulásnak, sőt eredményes tanítási stratégiák kialakításához akár modellként szolgálhatnak – állítja Dr Judy Willis. A játékok azért vonzóak, mert egyrészt a játékos képességeinek megfelelő nehézségű feladatszinteket tud választani, a játék során folyamatosan kap visszajelzést, jutalmazást, nem csak a végén derül ki, hogyan teljesített. A játékok folyamatosan haladnak a cél felé, a játékos újabb és újabb kihívásokkal, kalandokkal küzd meg. A játék közben az agy dopamint választ ki, ami egy neuro-transzmitter és amelynek megemelkedett szintje az elégedettség élményéhez juttatja a játékost. Ez olyasvalami, mint amit akkor érzünk, ha nagyon szomjasak vagyunk és végre egy jó pohár vízhez jutunk. A dopamin akkor termelődik, ha az előzetes választásunk, döntésünk nyomán kedvező eredményre jutunk, azaz jól értékeltük a helyzetet. Az evolúció során ez a pozitív megerősítés segített az élelem megtalálásában vagy a párválasztás során...

Nagyon lényeges eleme a megerősítésnek, hogy tudatában kell legyünk az elért eredménynek, ugyanakkor a reakció csak azokban a helyzetekben működik, amelyekben valódi a kockázatvállalásunk. A tanulás során azért jó, ha valódi helyzetekben próbáljuk ki magunkat, mert akkor az előrehaladásra vonatkozó visszajelzés egyértelmű – akár a videójátékok esetében. A többlépcsős játékok során a döntések és a visszajelzés folyamatos: a játékos pontokat gyűjt, vagy veszít, előrehaladását folyamatosan jutalmazza a játék, egyúttal serkenti is, hiszen felsőbb szintre akar jutni, új kihívásokkal akar megküzdeni. A kiválasztódó dopamin a sikeres stratégiák során aktív agyi hálózatok és tevékenységek megerősítésére is szolgál. Elég hihetetlennek tűnik, hogy egy gyerek azért küzdjön, hogy még keményebb házi feladatot kapjon, pedig a videójátékok esetében pont ez történik, ráadásul a jutalom nem valami finom falat, vagy szeretetteljes ölelés, hanem újabb feladat, újabb kihívás!

A trükk az orvosnő szerint éppen az, hogy a játékos folyamatosan megerősítés-élményben részesül: kockáztat, és téved, de mivel éppen a készségeinek megfelelő szinten játszik (a gyengébb szinteken hamar túljut, a nehezebbekért meg kell küzdenie), bár sokszor téved, az erőfeszítései révén előbb-utóbb kiismeri az adott feladat „megfejtését” és a gyakorlás révén végül sikerrel veszi az akadályt. Amennyiben ugyanis az eredményt biztosan megszerzi, a dolog érdektelenné válik – nincs dopamin reakció az agyban. Az sem jó, ha a feladat megoldása eleve lehetetlennek tűnik, mert akkor az agy blokkol, nem aktiválja a dopamin kiválasztást. Az ok nagyon egyszerű: az agysejtek működtetése sok energiát kíván, a testünk teljes oxigén és glükóz igényének mintegy 20%-át agyunk használja fel. Ha nem lát esélyt a pozitív megerősítésre, inkább nem fogyasztja a drága enerigát.

Az iskolai helyzetekben, feladatok során ugyanezt a motivációt lehet kihasználni. Amennyiben a diák maga értékelheti teljesítményét, és folyamatosan nyomon követheti eredményeit, tulajdonképpen a játékhelyzetben tapasztalt kihívási szinteket tudjuk modellezni. Nyilván ez nem feltétlenül működik, amikor az egész osztály együtt dolgozik, de kisebb csoportokban, vagy egyéni feladatvégrehajtás során ki lehet alakítani azt a szekvenciát, ami, amellett hogy fenntartja az érdeklődést, megfelelő motivációt is jelent a diákok számára a továbbhaladáshoz. A jó oktatási szoftverek és keretrendszerek hasonló elvekre építkeznek. Nem kell félni, ha a diák nem jól teljesít, hiszen a játék során is kb. 80%-ban hibázik, azonban éppen az újrakezdés lehetősége és a gyakorlás révén tud végül mégis magasabb szintre jutni. A kis siker is számít, ezen megerősítő visszajelzések révén nyer újabb motivációt a továbblépésre. Fontos, hogy a visszajelzés jól érzékelhető legyen: a játékok esetében a pontgyűjtés jól látható a képernyőn: hasonló vizuális jelekre van szükség a tanulási helyzetekben is.